Szülői létem egyik sarkalatos pontja, hogy kellőképpen következetes legyek Mátéval szemben. Hamar világossá vált számomra, hogy bár a játékszabályok lefektetése egyszerű feladat, a betartásuk már nagyon nem az.
Mostanában sokszor előfordult, hogy az egész napos hajtás után a ki tudja hányadik hisztit már nem tudtam úgy kezelni, ahogy azt a „szabályok” megkövetelték volna és kivételesen (vagy inkább sokadjára) beadtam a derekamat a nyugalom és az egymás iránti szeretet érdekében. Ilyenkor azonban, amit addig felépítettünk az majdhogynem darabjaira hullik szét, hiszen ha most engedek, akkor máskor is fogok. Legalábbis valami ilyesmit gondolhat az én kis mini diktátorom.
A mi családunkban nem voltak kőkemény szabályok, viszonylag rugalmas volt minden (már amennyire emlékszem ezekre), és én sem támasztok lehetetlen szabályokat Máté elé, de nekem például gyerekként a következetesen betartott napi rutin adott egy olyan biztonságot, kiszámíthatóságot, amit a mai napig alkalmazok magammal és most már Mátéval szemben is. Nem mondom, hogy ő ennek mindig örül, de én azt vallom, hogy a jól ismert rutin teszi a gyermek számára kiismerhetővé a mindennapi helyzeteket, ezáltal az időérzéküket is fejlesztve. Minél kiismerhetőbb egy napi rutin, annál kevesebb lehet a váratlan szituációk felbukkanása, de ez persze nem törvényszerű. Váratlan helyzetek mindig is voltak és lesznek is, de minél több helyzet kiszámítható, annál könnyebb megbirkózni egy új kihívással.
Következetesnek lenni a hozzáállásunkon és az irányítási készségünkön múlik. Gondolnánk. Ez azonban nem ennyire egyszerű. Lehetnek elképzeléseink arról mit és hogyan fogunk kivitelezni, engedni vagy éppen nem engedni gyermekünknek. Ez egészen addig működik amíg kisdedünk meg nem születik és eléri azt a kort amikor már szabályozni kell dolgokat. Friss szülőként kevesen vagyunk felkészülve arra, hogy minden egyes lépésünkért, tettünkért, minden egyes szóért ami elhagyja a szánkat felelősséggel tartozunk. Ez a fajta bizonytalanság képes megingatni a már előre eltervezett döntésinket, következetességeinket és nem egy elhanyagolható tény a gyerek temperamentuma, személyisége sem. Sokan aggódunk amiatt, hogy túlzásokba esünk, hogy elrontjuk, hogy elkényeztetjük, hogy nem adunk meg nekik mindent amire szükségük van. Éppen ezért a szabályok betartásához nekünk szülőknek kell tisztán látunk és gondolnunk, hogy mit miért teszünk, így alakul ki bennünk a jó döntést hoztam érzés.
A játékszabályok, vagy ha úgy tetszik a határok felállítása és betartása tartja biztonságban a gyermeket. Így tudjuk őket megvédeni a sérülésektől azzal például, hogy nem engedjük őket a kanapén ugrálni, mert leesnek és az bizony fáj (megtörtént eset), de ugyanez igaz a káros életmódra, a betegségekre, a lelki és szellemi problémákra. Amennyiben egy adott cselekvés a határokon belül mozog, akkor a gyermeket hagyni kell felfedezni, hogy kipróbálhassa és gyakorolhassa szabadságát. Ha határon belülre esünk és túlzásba visszük az esetleges aggódást, fegyelmezést akkor ezzel a gyermek szabadság érzetét veszélyeztetjük. Gyermekünk a saját tapasztalatiból tanul, nem a miénkből. Próbálkozik, ötletel, sokat hibázik, még többet gyakorol, fejleszti az önállóságát és megtanul a tetteiért felelősséget vállalni. Ebbe nem szabad beleavatkozni, mert ezzel meggátoljuk gyermekünket abban, hogy megismerhesse önmagát és ami a legfontosabb, hogy higgyen önmagában.
Én azt gondolom, hogy ezek a határok, szabályok teszik lehetővé az egyéni szabadság biztonságos gyakorlását gyerekkorban. Azonban egyáltalán nem olyan egyszerű tudni, hogy mikor mivel teszünk jót.
Rajtam például folyamatos a lelki teher, hogy tényleg az volt-e a helyes döntés, tett, kifejezés, reakció. Sokszor egy-egy szituáció után képes vagyok magamat ostorozni órákig, napokig és megkérdőjelezni önmagamat.
Bár Máté még csak 16 hónapos és még nem tud beszélni, de a maga módján megérteti velem a gondolatait és ő maga is megért mindent, amit mondok neki. Éppen ezért mi nagyon sokat kommunikálunk egymással. „Megbeszéljük” a magunk módján az adott szituációt. Mi miért történt, ki hogyan reagált, ha nem úgy ahogy kellett volna bocsánatot kérünk (én szó szerint, Máté ölelésekkel és puszikkal fejezi ezt ki), illetve hogy legközelebb mit és hogyan kellene máshogy csinálni. Ezek az őszinte megnyilvánulások segítenek minket abban, hogy kimutassuk érzéseinket, ezáltal valóban kapcsolódni tudjunk egymáshoz.
A gyerekeknek nem azt kell mutatnunk, hogy hibátlanok és tökéletesek vagyunk, hanem azt, hogy emberek vagyunk, akik néha tévedhetnek, de felmerjük ezt vállalni és bízunk egymásban. Fontos a gyermeket mindig megerősíteni abban, hogy elfogadjuk és úgy szeretjük őket ahogy vannak. Egy-egy rosszalkodás, vagy hiszti alkalmával fontos bennük tudatosítani, hogy nem őket nem szeretjük, hanem azt ahogyan viselkednek. A határok egyértelmű kijelölései legyenek átgondoltak és világosak. A következetesség elvében azt tesszük, amit ígértünk, azaz kiszámíthatóak vagyunk. A gyerekek hamar megtanulják, hogy az ígéreteinket mindig betartjuk, de ha ez nem mindig valósul meg, akkor gyermek tesztelni kezdi meddig mehet el, vagyis feszegeti ezeket a határokat.
Az esetek többségében a rosszalkodás, mint cselekvés hátterében mindig a figyelemfelkeltés áll. Azt üzeni ezzel a gyermek, hogy itt vagyok, figyelj ide, szeress engem.
Számomra nem egyszerű ezt az egyensúlyt megtalálni, hiszen szeretem a gyermekemet ez nem kérdés, de ugyanakkor fegyelmeznem is kell őt. Következetesnek lenni fárasztó, a gyerekek pedig keresik a réseket, próbálják tolni a határokat kitartó, hangos hisztivel és én sokszor itt mondok csődöt, hiszen én sem vagyok robot.
Szóval nehéz, de kitartó munkával és odafigyeléssel nem lehetetlen küldetés.
