… a lelkemet összegyűrik, és kihajítják, mint valami szemetet.
Mindennél jobban vágytam arra, hogy anya lehessek. Hogy a párom apa lehessen, mi pedig család legyünk végre.
Két babát engedtem el az elmúlt években, és mindkettő rettenetesen megviselt. Ez idő alatt lelkileg, és mentálisan is teljesen átformálódtam. Már nem az az ember néz rám a tükörből mint azelőtt.
Történetem meglehetősen sok mindent foglal magába.
Kezeltek kezdődő inzulinrezisztenciával. Bromocriptinnel tömtek magas Prolaktin szint miatt.
Megjártam a teljes ciklus felborulást pajzsmirigy gyulladás miatt, és sikerült egy endokrinológusnak totálisan félrekezelnie, aminek köszönhetően a TSH szintem gyakorlatilag megszűnt létezni, és ezzel együtt, a tudtom nélkül, búcsút is mondtam az ovulációmnak.
Műtöttek miómával, ami akkora volt, mint egy biliárdgolyó, a lehető legrosszabb helyen elhelyezkedve.
Jártam kineziológusnál, voltam Aviva tornán, akkupunktúrán, mindenféle spirituális szakembernél, hogy növeljem az esélyeimet.
Két szóval összegezve – nem használt.
Amikor az első babával várandós lettem, a kezdeti sokk után gyermeki öröm lett úrrá rajtam. Akkoriban még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy összejöhet. Mégis akkor történt. Ahogy a megfoganása is a legváratlanabbkor jött, úgy az elvesztése is egyik pillanatról a másikra döngölt földbe. Amikor már látod, és hallod is a szívverését. Látod a kis kezeit. Látod ahogyan fejlődik.
Teljesen összetörtem.
Az cikázott a fejemben szüntelenül felváltva, hogy talán nem érdemeltem meg őt. Talán rossza anya lettem volna, és ezért ment el. Vagy talán elrontottam valamit. Nem vigyáztam magamra eléggé.
Egy selejtnek éreztem magamat, hibásnak, használhatatlannak.
Kisebb szünet következett. A párommal úgy döntöttünk, hogy egy ideig pihenni fogunk. Túl nagy volt a fájdalom, muszáj volt magunkat kifújni, feldolgozni, elengedni. Sokat jártunk kirándulni, szórakozni, rengeteg időt töltöttünk a Balatonnál. Aztán egy idő után úgy éreztük készen állunk. Belevágtunk, és a következő ciklusban már nem is jött meg.
El sem mertem hinni, hogy azok közé a szerencsés párok közé tartozunk, akiknek elsőre, mindenféle erőfeszítés nélkül (a szó jó értelmében) sikerül. Mindketten a fellegekben jártunk. Hosszú hetekig éltünk abban a tudatban, hogy szülők leszünk, és a múlt sem árnyékolta be nekünk ezt a csodálatos érzést.
Aztán jött a pofára esés. A múlt megismétlődött. Pedig nem féltem attól, hogy újra megtörténhet, nem aggódtam. Életemben soha semmiért nem sírtam annyira, mint akkor. Úgy éreztem kitépik a szívemet. A lelkemet összegyűrik, és kihajítják, mint valami szemetet. Rettenetes volt. Megint úgy éreztem, hogy én vagyok az oka.
Másodjára már teljesen biztos voltam benne. Ki lehet az, akivel ez kétszer is megismétlődik?! Naná, hogy én. Egy selejtnek ennyiszer lapot osztani. Kegyetlenség.
Mindenkit gyűlöltem. Gyűlöltem magamat, magunkat, az orvosomat, a családomat, minden várandós nőt. Szörnyű erre visszagondolni, de sajnos tényleg így gondoltam.
Szóval otthon feküdtem magamba roskadva, és vigasztalhatatlan könnycsorda közepette elbúcsúztam. Összegörnyedve kuporogtam oldalvást, térdeimet felhúzva. Elmondtam neki mennyire sajnálom, hogy nem lehetek az anyukája, hogy ez nekem most mennyire fáj. Elmondtam neki, hogy megértem őt, nem harcolok, elengedem, de ígérje meg, hogy visszajön egy másik alkalommal, amikor úgy érzi itt az idő. Aznap éjszaka azt álmodtam, hogy könnyű vagyok. Szinte repülök. Suhanok a semmiben. Másnap éreztem vége van. A várandósságom előrehaladtával meg kellett műteni. Zokogva ébredtem fel az altatásból, és a mai napig emlékszem, ahogy azt mondom a műtős fiúnak, miközben átrakott az ágyra, hogy annyira akartam ezt a babát.
Pár hónapra rá derült ki, hogy van egy hatalmasra nőtt miómám. Egész pontosan 5 centiméter átmérőjű. Csak hogy értsétek, egy átlagos méh 7 centi. Szóval gyakorlatilag az egészet beborította. Újra a műtőasztalon találtam magam.
Miután lelkileg összekapartuk magunkat a földről, ismét belevágtunk. Eltelt egy év, aztán kettő. Baba sehol nem volt. Két év után kezdődtek el a kivizsgálások, de így visszagondolva, sokkal hamarabb el kellett volna kezdeni.
Azt mondják az orvosok, és szinte mindenhol azt lehet olvasni, hogy minimum egy évnyi rendszeres, védekezés nélküli nemi élet mellett, amennyiben nem jártok sikerrel, érdemes orvoshoz fordulni. Egyébként én alapból megvétóznám ezt a kötelező egy évnyi procedúrát. Főleg, ha már sikerült is előtte. Öt-hat hónap után simán lehet a kivizsgálásokat kezdeményezni, 30 év fölött pedig még inkább. Addig kell orvostól orvosig járni míg végül nem hajtanak el azzal, hogy gyere vissza, ha letelt az egy évnyi próbálkozás. Egyrészt egy év az baromi hosszú idő. Ha esetleg van valami probléma, amiről nem tudsz, azt jobb minél hamarabb kezelni.
Másrészt, a kivizsgálásokra rengeteg plusz időt kell rászámolni. Nem viccelek.
Először is a legtöbb orvos azzal fog kezdeni, hogy kezdj el szépen hőgörbét vezetni legalább négy-hat hónapon keresztül. Addig körülbelül annyi történik, hogy elküldenek egy alap hormonvizsgálatra. Így volt ez nálam is.
Szorgalmasan méricskéltem minden reggel. Egy idő után annyira penge lettem a témában, hogy profi módon tudtam értelmezni a hőgörbémet, és már meg se kellett várnom a menstruációm napját, tudtam már előtte, hogy most sem sikerült.
Aztán teljesen véletlenül elkeveredtem egy pajzsmirigy ultrahangra, ahol kiderült, hogy az egész be van gyulladva. Mondjuk ilyen lelki előzményekkel ez nem is volt csoda. Felkerestem egy magánlabort, és csináltattam egy vérvételt. Az úgy nevezett AntiTpo szintem mérhetetlen kategóriába esett, olyan magas volt. Ez a gyulladás egyértelmű jele volt. Javasolták, hogy foglaljak időpontot egy endokrinológushoz, aki majd megmondja hogyan tovább. Keresgéltem egy darabig, és pár nap múlva már ott is ültem egy szolid kis rendelőben. Szó szót követett, majd kibukott belőlem, hogy babát szeretnék, de nem sikerül. Elmeséltem minden előzményt, és ekkor vette kezdetét a tudatos problémakeresés.
Innentől kezdve minden ciklusban a 3. és a 21. napot vérvétellel kezdtem.
Az első eredmények nem voltak rosszak, de túlságosan jók sem.
TSH nem rossz, T4 kicsit magas, T3 kicsit alacsony. FSH az elfogadható szint alatt van egy hangyányit, LH szint nem rossz, de lehetne magasabb. Prolaktin, Ösztrogén kicsit magasabb a vártnál, a Progeszteron pedig épphogy az alsó határérték alatt, de ez még belefér – hangzott a tájékoztatás.
Mondtam az orvosomnak, hogy újabban a menstruációm nem pontos. Hol később jön meg pár nappal, hol előbb, de rendszerint barnázok, és puffadok. Barátcserje kapszulát javasolt napi 2×1 adagban. A következő kontroll vérvételen ugyanezeket kellett megnézetni, plusz kiegészíteni a következőkkel – Tesztoszteron, AMH (Anti-Müllerian Hormon), Glükóz, három pontos Inzulin terhelés, Prolaktin terhelés.
Megmondom őszintén tetszett, hogy nem akart rögtön hormon tartalmú tablettákkal tömni. A Barátcserje kapszulát a következő ciklusom első napjától kezdtem el szedni, és még abban a hónapban be is állt 28 napra. Úgy jelentkezett utána, mint egy katonatiszt. Rendre megjött. Minden hónapban.
De legalább ennek örülhettem. Hiszen, ha van normális menstruációd az már fél siker. Csak hogy használjak valami idegesítően közhelyes dumát is.
A második vérvétel eredményének kiértékelésekor már a harmadik ciklust tapostam.
T4, T3 normalizálódott, AntiTpo csökken, TSH szuper, AMH (ezzel a hormonnal nézik meg azt, hogy mennyi petesejt van még a petefészkekben) brutál jó.
Éljen, ez jó hír! Annyi petesejtem van, hogy sosem fogy el!
Vagyis mégsem. Mert akkor hova a bánatba téved el ovuláció után?? Bukott ki belőlem a kérdés, de csak egy mosolyt kaptam válaszul.
Inzulin és Glükóz kezdődő IR-t mutatott, ezért még aznap el kellett kezdenem egy diétát. Progeszteron szint változatlanul alacsony volt. A Prolaktin terhelésre viszont sikerült egy olyan ijesztően magas számot produkálnom, hogy azonnal Bromocriptint írt fel nekem az orvos, szigorú adagolással.
Ezután három hónap kúraszerű gyógyszerszedés volt a menet, és én egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak lelkileg, mivel hogy továbbra sem sikerült, de testileg is. Állandóan puffadtam. Ha megettem egy falat uborkát már attól úgy néztem ki, mint aki lenyelt egy dinnyét. A hangulatom egy sárkányéval versenyzett, egy kedves szavam nem volt senkihez. A hab a tortán az volt, hogy olyan aknék, pattanások kerültek az arcbőrömre, hogy a híres amerikai üzletasszony, akinek a nevéhez fűződik az a csodálatos alapozó amiért én bármennyit fizetnék, még az sem fedte el azokat a rusnyaságokat. Teljesen kétségbe voltam esve.
Szóval ekkor már együtt szedtem a Bromót a Barátcserjével, és serényen próbálkoztunk tovább. Eredménytelenül.
A következő kontrollra ugyanezeket kellett megnézetnem, kivéve a Progeszteron szintet, azt már nem kérte. Pedig folyamatosan alacsony volt. Kezdtem a türelem készleteimet kimeríteni.
A harmadik vérvétel kiértékelésekor már a nyolcadik ciklusban jártam.
Az eredmények tekintetében olyannyira nem volt magas a Prolaktinom, hogy gyakorlatilag az alsó értékhatár alá esett a TSH-val együtt, ami addig szuper volt. Nem volt mit mérni, annyira kevés volt. A Progeszteron pedig kitudja hogy állt, hiszen nem szűrtünk rá. Amúgy minek az, de tényleg. Végül is ez a hormon felel a baba megtartásáért.
Enyhén szólva tele lett a hócipőm, és mérgemben elcsattogtam a nőgyógyászomhoz. Amúgy is aktuális volt már bőven a mióma műtét utáni egy éves kontroll. Gondoltam megmutatom neki a leleteimet is, és a harmadik percben bökött rá az FSH, LH arányomra, valamint a gyalázatosan alacsony Progeszteron értékemre. Kifejtette azt is, hogy teljesen indokolatlan volt Bromocriptint szedni Barátcserjével együtt, mert teljesen felborította a hormonjaimat, és nulla ovulációm lett tőle.
Annyit tudtam egy halk hisztérikus röhögés mellett kinyögni, hogy akkor már értem miért vannak az arcomon olyan pattanások, amiket egy egészséges kamasz még csak nem is látott soha életében.
Ezután egy ciklust végig követtünk ultrahanggal és valóban, nem volt peteérésem, de még csak egy nyamvadt kis tüszőcske se.
Kezdett számomra sok lenni az infó. A feldolgozatlan lelki teher, az állandó csapongások gondolatban. Úgy döntöttem, hogy pszichológusra van szükségem, mert egyedül ezt már képtelen vagyok tovább görgetni magam előtt. Túl nagy, túl nehéz.
2018 novemberében kaptam meg az első adag Clostilbegyt gyógyszert, és ekkor kezdtem el a terapeutával is találkozni. Azon túl, hogy sok mindenre fény derült, amikről azt gondoltam, hogy már rég feldolgoztam őket, sikeresen megtaláltam magamban azt a fiókot ahová a veszteségeimet eltudtam pakolni.
Ez a fajta lelki regenerálódás nagyon intenzív tud lenni. A tested átveszi a hatalmat, és teszi a dolgát. Nincs beleszólásod. Volt, hogy a nyílt utcán bőgtem el magam, máskor pedig a párom ébresztett fel, hogy mi a baj miért zokogok?
Áprilisban vettem be az utolsó adag gyógyszert, aminek az volt a feladata, hogy megfelelő minőségű petesejtet állítson elő a szervezetemben, és normalizálja a hormonjaimat.
2019. május 21-én, öt nappal a menstruációm előtt csináltam egy pozitív tesztet a munkahelyi mosdóban. Megjegyzem, az esélytelenek teljes nyugalmával. Addigra kezdtem elfogadni, hogy nekem, nekünk ennyi jutott, és gondolatban már a beültetésen rágódtam.
Azóta majdnem két év telt el. Máté kevesebb, mint egy hét múlva lesz 15 hónapos, és éppen alszik. Gyönyörű kisfiú. Egy szivárvány gyermek, aki beragyogja az életünket.
Minden nap hálás vagyok érte, és úgy szeretem, ahogy még soha senkit ezen a Földön!
